Magyar vagyok, nem bokszzsák! Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2009. szeptember 16.

Magyar vagyok, nem bokszzsák!

Ez az ország maga a változatlanság. Rengeteg dologgal kapcsolatban újra és újra ugyanazt tapasztaljuk, ígéretekkel, bejelentésekkel, törvénymódosításokkal, európai Szerbiával és ezekhez hasonló maszlagokkal töltik ki elöljáróink az itt élő emberek mindennapjait, miközben a szekér (az országé és az átlagemberé) csak áll, vagy – ha valami valóban változik is – inkább visszafelé halad. Tehát ha a változatlanság posványos, dohos, penészes szobasarkaiban fölkavarodik a levegő, akkor abból negatív változás következik, egyre romosabbá válik a ház, itt-ott lehullik a vakolat, majd leomlik az egyik talajvíztől mocsarassá ázott fal, végül összedől az egész ház.

Az előbbi képlet nagyon is áll az igazságszolgáltatásunkra, közbiztonságunkra, esélyegyenlőségre, nemi, nemzetiségi, vallási és minden más egyenjogúságra, jogállamiságra, és még sorolhatnám naphosszat. Egy olyan ország nagyrészt szakképzetlen vagy éppen nem a szakterületén tevékenykedő képviselőkből álló parlamentje szavaz meg egy nap alatt húsz-egynéhány törvényt, ahol ezeket a jogszabályokat a kivételezetteknek nem kell betartaniuk, egy olyan ország igazságszolgáltatási szervei beszélnek személyi, vagyoni és közbiztonságról, mindennemű egyenjogúságról, ahol a megélhetési bűnözés nemcsak afféle absztrakt fogalom, hanem gyakorlat, ahol nemhogy a rendőrség védené meg a nemzeti, vallási, nemi beállítottsági alapon bántalmazottat és annak jogait, hanem további atrocitásoknak teszi ki; ahol úgy lehet ijesztgetni, lekiabálni, megalázni, felpofozni, megrugdosni, sőt, összeszurkálni a gyűlölködőkkel, bántalmazókkal, gyilkosságot megkísérlőkkel egyenjogú (!?) embereket, hogy nem történik semmi.

Arra jut a mi (!) pénzünkből, hogy az Egyesült Államokban gyilkossági kísérlettel vádolt Miladin Kovačevićért kifizessenek egymillió dollárnyi váltságdíjat, majd állami költségen jogi karra iratkozhasson, arra jut a mi (!!) pénzünkből, hogy a futballhuligánok rombolásait újra és újra rendbe hozzák (ha rendbe hozzák), arra jut a mi (!!!) pénzünkből, hogy a '90-es évek háborúiban, a feketegazdaságban megtollasodottak ilyen-olyan megbízásokkal tovább zsírosodjanak, arra viszont már nincs keret és lehetőség, hogy a biztonsági szervek létezésének alapját, az adót fizető átlagpolgárokat és gyermekeiket, tehát minket (!), megfelelő közbiztonság illessen meg, hogy a mi (!!) aprócska fizetésünkből nagy örömmel vásárolt, de később eltulajdonított kerékpárunkat előkerítse valaki, hogy a mi (!!!) hátunkon élősködő törvényhozók által meghozott jogszabályok alapján megvédjék a jogainkat.

Most nem mennék messzebbre, lakóhelyemnél maradva annyit mindenképp szükségesnek tartok lejegyezni, hogy förtelmes helyzet uralkodik ebben a szép, a tolerancia, a nemzeti sokszínűség és egyenjogúság fellegvárának nevezett városban, Szabadkán. Nincs törvény, nincs egyenjogúság, nem kell mindenkinek ugyanúgy felelnie hasonló fajsúlyú tettekért. Már nem ott tartok/tartunk, hogy fölháborító, hogy bosszantó, hanem elkeseredettség, hitetlenség, reménytelenség, bizalmatlanság, sőt, megalázottság, kiábrándultság, igazságtalanság érzése feszíti szét a mellünk, nem akarjuk ezt így tovább, nem jó ez így, nincs rendjén, nem helyes.

Az az érzése az embernek, hogy itt mindent szabad, senki nem vonja felelősségre a rongálásra, vandalizmusra „felesküdött” csoportosulásokat – mert meg vagyok győződve arról, hogy legföljebb néhány bandáról van szó, nem ilyen a város összes fiatalja –, akik például nyaranta nap mint nap földöntögették a Jézus, a munkás plébánia előtti szemeteseket, újra és újra derékba törték el a facsemetéket, éjjelente tönkretették pihenésre szolgáló padjainkat, összefirkálták a falainkat, vagy legutóbb a hétvégén ledöntötték az európai vallástörténet és -kultúra egyik nagyjának, Luther Mártonnak a szobrát. És a hétvége nemcsak erről marad emlékezetes, ugyanis megint történt egy nemzeti alapú atrocitás, amit mi már évek óta – ugye, mennyire megszokott kifejezéssé nőtte ki magát? – magyarverésként tartunk számon, nyugodtan üldögélő magyar fiatalokat (és nem csak fiúkat) szóban és tettel bántalmazott egy – mi sem természetesebb – náluknál nagyobb létszámú csoport. A bántalmazottak megúszták kisebb sérülésekkel, de elmondásuk szerint – amit meg is értek, sőt, talán ugyanígy érzek – megszűnt biztonságérzetük, úgy érzik, ez már nem az ő városuk.

Szomorú, de nem tudok más konklúziót levonni, minthogy lehetsz futballhuligán, másokat késsel szurkáló gazember, magamutogató szatír, elkövethetsz nemi erőszakot, elveheted, ami a másé, megverhetsz öreget és fiatalt, férfit és nőt, csak egyet tilos: nem lehetsz normális, nyugodt, békeszerető, igazságos városi polgár...

(Magyar Szó, Török Arnold, 2009. szeptember 15.)
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5796119

Online