Csak a munkánkat végezzük!

A kedd esténk úgy alakult, hogy csak valamikor éjfél környékén érkeztünk meg a zentai Nyári Ifjúsági Játékokra. A régi bejáraton szerettünk volna bejutni, de eltanácsoltak bennünket a főbejárathoz, mondván, hogy csak ott tudunk bejutni a rendezvényre.  Megfogadtuk a biztonsági őr tanácsát, és gyalog indultunk el a Város Körüli Út utcán keresztül. Mivel a járda túlságosan sötét és keskeny volt, az úttesten haladtunk, mígnem egy kivilágítatlan rendőrautóhoz érkeztünk, amely az úttesten állt, a két rendőr egy fiatalt igazoltatott.

Minket is megállítottak, hogy szabálysértést követtünk el azzal, hogy az úttesten közlekedtünk (alkoholt nem fogyasztottunk, illetve nem hangoskodtunk). Meglepett bennünket a rendőrség föllépése, hiszen a gyalogosok az úton közlekedtek, mert fesztivál idején ez így életszerű. Ráadásul, egy olyan útról van szó, amely még 1-2 évvel ezelőtt földút volt. (Fontos megjegyezni, hogy a mintegy harminc perces igazoltatás során egyetlenegy autó közlekedett ezen az úton.)

Nem is azzal van a baj, hogy megbüntettek bennünket, mert tény, hogy szabálysértést követtünk el, sokkal inkább az a bosszantó, hogy miért mindig úgymond a magyar jellegű rendezvényeken történnek ilyen jellegű események? Az Exit ideje alatt volt olyan reggel, hogy a Péterváradra vezető hídon egyszerűen nem lehetett haladni, és azért nem, mert a fesztiválozók nagy része az úton közlekedett, és ez nem egy város széli mellékúton történt, ami nem olyan régen még földút volt, hanem Újvidék szívében.

A helyzet annyira megalázó volt számunkra, hogy nem voltunk hajlandók a helyszínen kifizetni a bírságot (ami nyilván ebben az esetben alacsonyabb lett volna), így kiírták a büntetést, hármunknak összesen 24.000,00 dinárt. (A büntetéseink két tételből tevődtek össze, ugyanis az igazolványaink az autóban maradtak.) Ha már megfizettetik velünk ezt a bírságot, akkor legalább költsék a már régóta beígért multietnikus rendőrség létrehozására, mert ezek a rendőrök egy kukkot sem tudtak magyarul (vagy csak nem akartak tudni).

Éppen ezért a hivatásos „megmondó” embereknek, a jól fizető bársonyszékekben ülő bólogató jancsiknak meg tabajdi csabáknak  azt üzenjük, hogy hagyjanak föl azzal a mesével, amely arról szól, hogy egyre jobb a helyzet, mert nem jobb! Első lépésként, térítsék meg a büntetéseinket, a miénket, illetve a többi fiatalét is, továbbá tegyenek meg mindent, hogy ez a megalázó helyzet végre megváltozzon!

Bravó, a rendőrségnek ebben az esetben is sikerült bizonyítania, hogy továbbra is másodrendű polgárokként kezel bennünket.

                                                                             Andróczky Csaba, Bicskei Andrea és Kiss Rudolf