Kettõs mérce Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2009. jlius 04.

Kettős mérce

Öt éve történt a temerini verekedés, amelynek magyar részvevőit 61 évre ítélték
 
A napokban volt öt éve annak, hogy a temerini piactéren egy magyar fiatalokból álló társaság összeverekedett az őket provokáló szerb nemzetiségű drogdílerrel, aki súlyos sérüléseket szenvedett. A bíróság gyilkossági kísérletnek minősítette a bántalmazást, és emiatt összesen 61 év börtönbüntetést szabott ki öt magyar fiatalra: Máriás Istvánra 15 évet, Illés Zsoltra 13 évet, Szakáll Zoltánra és Uracs Józsefre 11 év 6 hónapot és Horváth Árpádra 10 évet. A legenyhébb büntetést kapott fiú most tart börtönévei felénél. Az ő édesapjával, Horváth Tiborral (képünkön) beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről.

– Horváth Tibor mit tud róla, mi történt öt évvel ezelőtt a temerini piactéren a késő esti órákban?
– Ez életem legszomorúbb napja. Június 25-e és 26-a között késő este az újvidéki Zoran Petrović alkohol és kábítószer hatására több alkalommal provokálta, szidalmazta a piactéri asztaloknál szórakozó fiatalokat. Ők elzavarták, de miután több kocsmában megfordult, volt ahová be sem engedték, visszatért a piactéri társasághoz. Nem nyugodott, molesztálta a lányokat. E miatt kapott néhány pofont.
– Mért éppen a piactéren szórakoztak a magyar fiatalok?
– Ez volt a szórakozás legolcsóbb formája. Ott összegyűltek, vittek magnót, zenét hallgattak, iszogattak. Tudomásom szerint mintegy hatvan fiatal volt jelen akkor a piaci asztaloknál. Közülük többen is bántalmazták az újvidéki szerb fiatalembert, nem csak az öt magyar, akit kíméletlenül megbüntettek. De végül őket vitték be.
– Az elítélt fiatalok szülei ma is azt hangsúlyozzák, hogy ami történt, annak semmi köze a gyilkossági kísérlethez. Ezt mire alapozzák?
– A temerini nyomozás óta a vád mindvégig gyilkossági kísérlet volt. A fiúknak eszükbe sem jutott Zoran Petrovićot meggyilkolni. Bántalmazták, súlyosabb és könnyebb testi sérülést okoztak neki, ami mindenképpen elítélendő dolog, de gyilkossági kísérletről szó nem volt.

Ellentmondások a jegyzőkönyvben

– Az ügyész szerint magalázták a sértettet. A vádirat szerint levizelték és – nehéz ezt kimondani - a végbelébe fűzfaágat dugtak, ezzel életveszélyes sérüléseket okozva neki …
– A vádiratban sok minden áll, amit nem tudtak bizonyítani. Vizeletet a jegyzőkönyv tanúsága szerint nem találtak Zoran Petrovićon. A kérdéses fűzfavessző ujjlenyomatot nem tartalmazott. Testén gyújtogatás nyomait nem lelték meg, ennek ellenére nem tartották kizártnak, hogy öngyújtóval sütögették. Elgondolkodtató az is, hogy a jegyzőkönyv szerint két órára volt szükség ahhoz, hogy a sérülttel beérjenek Újvidékre. Holott fél óra alatt is kényelmesen be lehet érni a 20 km-re levő kórházba. Talán csak nem arra vártak, hogy kiszenvedjen, hogy még súlyosabb büntetést szabhassanak ki megverőire. E mellett a rendőrség összekeverte a vérnyomokat. Később pedig azt állították, hogy mindegyik fiatal nulla vércsoportú volt, ami nem igaz. E mellett azt állt a dokumentumokban, hogy a sértett állkapocstörést és koponyasérülést szenvedett. Amikor a sértettet kórházba kerülését követően meglátogatta Rasim Ljajić kisebbségügyi, a tévéfelvételeken ezeknek a sérülések nyoma sem volt. Mi, szülők, a negyedik nap voltunk látogatóban, helye-nyoma nem volt a jegyzőkönyvben szereplő gégesérülésnek sem.
– Beszélgettek is vele?
– Igen, beszélgettünk. Örült, hogy bementünk meglátogatni. Ő is hangsúlyozta, hogy nem nemzeti indíttatású incidens történt. Elismerte magáról, hogy ha beiszik, akkor előjön a rossz természete. Közben a szerb sajtóban magyarellenes hangulatkeltés folyt. Volt olyan újság, amely címben hozta, hogy a fiaink karóba húzták a szerbet. Erre való utalás még a vádiratban is volt. Hóhérként emlegették őket. Nehéz idők voltak ezek.
– Az eset megtörténte után még tudott beszélgetni a fiával?
– A fiam éjszaka fél egyig itt nálunk zenét hallgatott a nagylányával. Aztán a piactéren keresztül kísérte haza a lányt. Ott Zoran Petrović beléjük kötött. Azt megelőzően azonban már kétszer megverték, mivel többször is próbálták hazaküldeni, ő azonban nem volt hajlandó távozni. Miután a fiam nagylányába is belekötött, ő egyszer megütötte és megrúgta, aztán pedig elkísérte a lányt haza. A fiam hazajött és lefeküdt. Másnap délelőtt tíz és fél tizenegy körül jött a rendőrség érte. Még aludt. Alig bírtam felkelteni, mivel ittas volt. Mikor felébresztettem, kérdeztem tőle, hogy, mit csináltál, itt a rendőrség. Azt válaszolta, hogy semmi különöset. Elvitték, így nem tudtam vele többet beszélgetni, csak jóval később a börtönben. A délutáni órákban még visszahozták, hogy azt a ruhát, ami előző este rajta volt, vigye magával, hogy nyomot vegyenek, aztán sokáig nem találkoztunk.

Magyarul nem beszélhettek

– A fia Újvidéken volt vizsgálati fogságban. Ott meglátogathatta?
– Igen, de magyarul nem beszélgethettünk és az esetről sem volt szabad társalognunk. Így volt ez mindaddig, amíg az első fokú ítélet meg nem született. Igyekeztünk nem visszaélni a hatóság által diktált szabályokkal, mert tudtuk azt, hogy a fiúkat bántalmazták a börtönben és nem akartuk súlyosbítani a helyzetüket. A fiamnak sikerült kijuttatni a börtönből egy levelet, amelyben írt a velük szemben elkövetett sérelmekről. Erről értesítettük a Helsinki bizottságot. Onnan interveniáltak, ezt követően valamelyest változott a velük szemben alkalmazott bánásmód.
– Zoran Petrović már nem él. Idén tavasszal kábítószer túladagolás következtében meghalt. Miután a temerini esetet követően felépült, önkiszolgálót rabolt ki, a gépkocsik tetején keresztül menekült az őt üldözők elől, erről tájékoztattak a hírközlő eszközök. Ide Temerinbe viszont az eset után többször visszatért. Egyebek mellett a magyar művelődési egyesületbe is bement, hangoskodott, szerencsére azonban több incidenst nem okozott. Ebből is látszik, hogy nem egy egyszerű békés járókelő volt az, akit megvertek a fiatalok...
– Halála után rosszat nem illik mondani egy emberről, de tény, hogy ha Zoran Petrović akkor ott a piactéren nem viselkedett volna úgy, ahogy viselkedett, akkor nem történik vele semmi. Ott a piactéren szórakozó fiatalok között korábban soha nem volt verekedés.

Senki nem emelhet kezet a szerbre

– Ez az eset 2004-ben történt, amikor Vajdaság szerte tömegesen verték a magyarokat. Sokak szerint a drákói büntetéssel a szerbiai hatalom azt üzente a magyaroknak, ami korábban Slobodan Milošević szájából hangzott el Kosovsko Poljéban 1987-ben, hogy „rátok (értsd a szerbekre – szerk.) senki nem emelhet kezet”. A magyar fiatalokat olyan súlyos börtönbüntetéssel sújtottak, amilyennel sok esetben még a háborús bűnösöket sem büntetik. De példaként hozható fel annak a két bérgyilkosnak az esete is, akik egy fiatal párt egy belgrádi szórakozóhelyen szitává lőttek. A két elkövető 15-15 évet kapott, akárcsak a szerbverő magyar fiatalok közül az egyik. Ugyanakkor figyelmet érdemel az is, hogy a sok magyart verő szerb fiatal közül egyet sem ítéltek el megközelítőleg hasonló szigorral.
– Pedig sokat szenvedtek akkoriban a magyarok. Volt olyan magyar fiatal, akinek a heréit úgy összerugdosták, hogy terméketlenné vált. Másiknak a látása károsodott. De sorolhatnánk a szenvedéseket. A bíróságok azonban kettős mércét alkalmaztak. Akkoriban Tom Lantos USA-beli szenátor is figyelmeztette a szerb hatóságokat, de a magyarellenes kilengések feltárása elmaradt. A fiainknak a fiatalságát pedig tönkretették. Meggyőződésem, hogy az újvidéki, később pedig a belgrádi felsőfokú bíróság is felső parancsra hirdetett ítéletet. Így akarták elhallgattatni a magyarverések miatt tiltakozó nemzettársainkat és az itteni szervezeteket. Még a fiaink tárgyalásán sem lehettünk jelen, mert Zoran Petrović édesanyja szidalmazta a magyarokat a teremben, és emiatt minket távolítottak el, hogy ne láthassuk, mi történik a tárgyaláson. Pedig mi egy szót nem szóltunk. Nem tartanak bennünket egyenrangú állampolgárnak ebben az országban. Sokan érzik úgy, hogy fiaink esetében politikai ítélet született.
– Milyen gyakorisággal látogatják fiaikat?
– Kétszer mehetnénk, de mivel az út igen költséges, havonta egyszer megyünk hozzájuk. Ma már magyarul beszélgethetünk, nem korlátoznak bennünket a társalgásban. Nagyobb panasz nincs a részükről, de a hangulatuk nagyon ingadozó. Csalódottak a fellebbezések, beadványok sorozatos elutasítása miatt. Most a kegyelmi kérvény pozitív elbírásálában reménykednek. Közülük hárman dolgoznak. Egy börtönben vannak, de nem egy cellában.
– A fiatalok készülnek-e a civil élet folytatására?
– Igen. Tervek vannak. De én azt mondom a fiamnak, hogy most ott kell jó magaviseletet tanúsítaniuk és kitartóan, szorgalmasan dolgozniuk, törekedni, hogy ennek köszönhetően minél előbb szabadulhassanak. A fiúk köszönik szépen a magyarság biztatását és támogatását, határon innen és túl.

Ternovácz István (Vajdaság Ma)
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5795919

Online