Nyílt fájdalom Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2008. november 01.

Nyílt fájdalom

Kísért a múlt, s mindaddig fájó árnyékként, nyílt fájdalomként fog kísérteni, amíg napvilágra nem kerülnek a háborús bűntények, amíg nem állapítják meg a tényeket, amíg felelősségre nem vonják a bűntények elkövetőit

csurog 158
A ledöntött csúrogi márványtábla és a felgyújtott fakereszt

Részrehajlás nélkül. Az újabb háborúk szörnyűségeiről szóló nyilvános vallomásokat hallgatva, eszembe jutottak a második világháború alatt, majd közvetlen utána, de már békében, a katonai közigazgatás idején történtek. 1944 őszén és 1945 elején bekövetkezett megtorlások túlélőinek visszaemlékezései, amelyeket mostmár több dokumentum-kiadványban is olvashatunk. Elfojtott fájdalmaikról, befelé zuhogó könnyeikről...

Mindenszentek van és halottak napja. Ilyenkor, ha csak tehetjük, virágot viszünk ki szeretteink sírjára, s meggyújtjuk kegyeletünk gyertyáit. Gondolatban velünk vannak azok is, akik nem lehetnek jelen, akik a jobb élet reményében, vagy kényszerből hagyták el szülőföldjüket, s teremtettek a semmiből újra otthont valahol a nagyvilágban. Magyarországról és Ausztriából azonban az idén is többen hazajönnek családostól. Ott lesznek valamennyi tömegsírnál Vajdaságszerte a megemlékezéseken. A csúrogi sintérgödörnél is, ahol vasárnap állítják fel a 15. fakeresztet az 1944. őszént ártatlanul kivégzett falubeli és környékbeli magyarok emlékére. Csúrog, Mozsor (Mošorin), Zsablya magyar lakosságát, mint tudjuk, az itt maradt németekhez hasonlóan, 1945 januárjában házaik, otthonaik elhagyására kényszerítették, koncentrációs táborba hajtották, s javaiktól megfosztva kollektív bűnössé nyilvánították. Járek után Szépligetről (Gajdobráról), Wekerlefalváról (Újgajdobráról) szabadulva írásban kapták meg, hogy bárhová mehetnek, csak vissza szülőfalujukba nem

Az 1990-es évek elejéig a túlélők alig, és csak titokban, egymás között beszéltek mindarról, amit átéltek. A legtöbb esetben még gyermekeiknek, unokáiknak sem. Az idősebbeknek, akik velük együtt szintén átélték az üldöztetés, a lágerek borzalmait, pedig megtiltották, hogy bármit mondjanak.

A ’90-es évek háborús szelei azonban belemartak a soha be nem gyógyult sebekbe. A hozzátartozók közül sokan, Teleki Júlia és Légvári Sándor is a múltat vélték megismétlődni, s úgy érezték, tenniük kell valamit. A háborúellenes megmozdulásokon, a gyertyagyújtásokon túl, hosszas előkészület után, 1994-ben szervezték meg az első nyilvános megemlékezést a csúrogi sintérgödörnél, ahol a kivégzett magyarokat elföldelték. Azóta minden évben Légvári újabb és újabb keresztet ácsol, mert mindig összetöri(k) vagy felgyújtjá(k) ismeretlen tettes(ek). Maradandó síremlék felállításával is próbálkoztak, többször is, de azt is darabokra törték. A rendőrség sohasem derítette fel a tetteseket.

Az egyre idősebb túlélők, hozzátartozók a rehabilitáció, és főleg az erkölcsi kárpótlás reményében azt is meg szeretnék élni, hogy emlékpark létesüljön a sintérgödör helyén, hogy a lerombolt temetőiket helyreállítsák, hogy emlékművet emeljenek szeretteik kényszernyugvóhelyén. Zsablyán, Bakos Pál (időközben elhunyt) kezdeményezésére, a Golgota-dombon állították fel 2005-ben az első keresztet, nyersakácfából. Azóta is ott van, a mindig kisebb és kisebb, fiatal gyümölcsösök övezte, lerombolt katolikus temetőben. Mozsoron, a közelmúltban fektettek le Tóth László kezdeményezésére egy beton síremléket a lótemetőben, a helyi közösség és a község engedélyével. A beadványt meg kellett ugyan indokolni, mellékelni kellett a kivégzett mozsori magyarok névsorát is. De végül is meghallgatásra talált a kérelem, és hivatalos szervek először adtak ki engedélyt kegyhely megjelölésre olyan helyen, ahol még napjainkban is az elhullott állatokat hantolják el. A síremlékhez nem vezet út, ezért nehéz megtalálni. Esős időben szinte megközelíthetetlen... Hasonló a helyzet Csúrog és Zsablya esetében is. A hozzátartozók tisztában vannak vele, hogy kérelmük a méltó emlékpark és az emlékmű létesítésére csak közös összefogással lehetséges, az illetékes szerveket is beleértve. Továbbra is azt vallják, hogy minden meg kell tenni azért, hogy ne ismétlődjön meg az, ami 1942-ben a razzia idején, de az sem, ami 1944-45-ben, a katonai közigazgatás idején – békében –történt. Mindkét eseményről meg kell emlékezni. S minthogy méltó emlékművek emlékeztetnek a razziára, úgy a megtorlás emlékműinek is el kell készülniük.

Nyitott a fájdalom, mindaddig, amíg meg nem állapítják a tényeket, hangzik el ezekben a napokban újra. Amíg meg nem tudják a hozzátartozók; mi lett a szeretteikkel? Vannak, akik azt mondják, még nem érkezett el az idő, frissek még nagyon a sebek, hogy az igazságnak több oldala van... Éppen ezért a tényeket kell mielőbb megállapítani, feltárni a még fel nem tárt tömegsírokat, hogy a hozzátartozók méltón eltemethessék szeretteiket. Erre joguk van az élőknek, a megalázások elszenvedőinek, minthogy minden elhunytnak, az ártatlanul kivégzetteknek is joguk van a végtisztességre, a békés örök nyugvóhelyre, etnikai, vallási megkülönböztetés nélkül. A fájdalmat, talán könnyebben viselnék el a tények ismeretében, mondták valamennyien. Kérdés, hogy képesek vagyunk e meghallgatni a még élő, mindenkori áldozatokat, megkísérelünk-e azonosulni fájdalmukkal, szolidaritást vállalni érzelmeikkel, gyászukkal, eltűntnek nyilvánított hozzátartozóik felderítésével. A szemtanúk, az áldozatok vallomásait a legfőbb bizonyítékként kezelik a világban... Nálunk két tanúnak kell igazolni a hitelességét, a hivatalos eljárások során... A halottakról önkéntelenül a csúrogi, a mozsori, a zsablyai vallomásokra, a történtekkel való elkerülhetetlen szembesülésre gondoltam, s mindazokra, akik halottak napján még mindig jeltelen sírokra teszik emlékezéseik virágait. Több mint hat évtizeddel és az újabb háborúk után csaknem 20 évvel, vagy a koszovói exodus 10. évfordulójának küszöbén, már nem azt kellene kérdezni: Elérkezett-e a szembenézés ideje; hanem, melyek azok a tények, amelyek a megbékélés fájdalmas folyamatát segítik?


 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5534785

Online