Menjek, ne menjek? Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2008. jlius 22.

Menjek, ne menjek?

A napokban töltöttem 26. életévem, és mint ilyen, fiatalembernek érezvén magam, gyakran megfordulok Szabadka hétvégi éjszakai forgatagában.

subotica_hdr
Vagyishogy eddig gyakran kijártam kocsmákba, akár diszkóba, bárba, különféle szórakozóhelyekre, de a mostanában tapasztalt brutalitás, ellenségeskedés immár minden ilyen akcióm meggondolására késztet. Az utóbbi 2–3 hónapban ugyanis volt mit átélnem, látnom. Szerkesztőségünk az épülő Népszínházra néz, egyik éjjel, kulcsom lévén, felugrottam halaszthatatlan dolgom elvégezni.

Meg is volt, gyors internetes kalandozásba kezdtem, amikor hallottam, hogy az építkezés előtti kordon eszeveszettül dübörög. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy vagy 10 fiatalember rugdos egy magányos ifjút, majd amikor észrevették, hogy látom az esetet, fogták magukat, és elszaladtak. Néztem utánuk, és láttam, amint a Korzó közepe táján véghezvisznek egy az előzővel teljesen megegyező akciót. A két magányos sétáló négykézláb távozott az atrocitás helyszínéről, én pedig megrökönyödve, elképedve néztem ki a fejemből. A legelkeserítőbb az egész esetben, hogy a vázolt esetek a Đorđević-fiú késelése után 1–2 héttel történtek, és az egész városközpontban nem láttam egyet sem a rend „éber” őrei közül. Íme, a közbiztonság! A Đorđević-csemete immár újra szabadon mászkál a városban, úgy látszik, egyeseknek mindent szabad, a fiatalkori erőszak, egy a felnőtt- vagy esetleg még csak a kamaszkor hajnalán járó háborús traumákkal született és élő generáció túlkapásai, tettlegességig, gyilkossági kísérletig fajuló cselekedetei pedig megtorlatlanul maradnak. Valóban úgy látszik, hogy egyeseknek mindent szabad. Elkeserítő. Nemrégiben a Voice nevű szórakozóhelyre ugrottam le egy sörre, már útközben láttam, hogy az utca egyik felén szerb, a másik felén magyar fiatalok gyülekeznek, de nem éreztem túl veszélyesnek a helyzetet. Aztán mégis azzá vált, néhány perc múlva kiderült, hogy odakint már nagyban csépeli egymást a két gyülekezet. Ismerőseim kérdezgetve kiderült, hogy ezek a mindenre elszánt hazafias érzelmű ifjak egy ideje tudomást szereztek arról, hogy a városközpontban létezik egy nagyrészt magyarok által látogatott szórakozóhely, és nem is késlekedtek, meglátogatták a Voice-ot, kötekedtek, szitkozódtak, lökdösődtek, ám a magyar többségnek nem szállt inába a bátorsága, ellátták a hívatlan vendégek baját. Lett is ebből nagy kalamajka, a hazafiak sokak nyakába gyilkossági kísérlet címén varrtak bírósági ügyet. Nem vagyok valami balhés figura, ha csak lehet, kerülöm az ilyen jellegű kellemetlen szituációkat, így sokakkal egyetemben jómagam is a bezárt ajtók mögött vártam meg, hogy vége legyen a pofozkodásnak, megittam a söröm, aztán utolsók közt léptem ki az utcára. Ott még néhányan beszélgettünk, tervezgettük, ki hová, hogyan, miért, érdemes-e, amikor megjelent néhány szerb ajkú fiatalember, akiknek a mozgásából, ujjropogtatásából rögtön láthattuk, hogy milyen szándék vezérli őket a leszólításban. Cigit kértek, miután nem kaptak, megkérdezték, hogy van-e még valami történés a Voice-ban. Mondtam nekik, hogy már bezárt, de a Trubadúrban hajnali 4–5 óráig mindig lehet szórakozni. A kulturáltan, barátságosan adott információra ez a válasz érkezett: – Imaš neki problem? Znaš ko mi je ćale? Bevallom őszintén, nem nagyon érdekelt, hogy kivel állnak rokonságban, ismeretségben kellemetlenkedőink, de kezdett az én zsebemben is kinyílni a bicska. Nyugodtan, művelten szórakozom, sörözgetek mindig és mindenhol, erre jön ez a söpredék, és még nekem kell magyarázkodnom, magam és egymást megóvni attól, hogy fölösleges perpatvar alakuljon ki. Szerencsére egy gépjárműnyi fiatalember visszatért köztünk tartózkodó részeg barátjáért, úgyhogy többségbe kerültünk, ami láthatóan megfontoltabbá tette újdonsült „barátainkat”, fogták magukat, és azzal a kijelentéssel, hogy nemsokára többedmagukkal visszatérnek, eltávoztak. Nekünk sem kellett több, véget vetettünk a tervezgetésnek, és mindannyian hazamentünk. Egyikünknek sem volt kedve egy ilyen újabb megalázó, kellemetlen, emberhez nem méltó élményhez.

Nem ez volt az első és nem is az utolsó ilyen jellegű eset, amit megéltem, és még több olyan van, amit meséltek nekem. Hihetetlen, nem tudom elhinni. Miért van ez? Mi szítja ezt az ellenséges hangulatot? Mindig voltak olyanok, akik erőszakos úton próbálták kiélni magukat, de egyre többen vannak ilyenek, és még csak gátat sem vet nekik senki. Hol van a rendőrség? Mit csinálnak? Hát, ahogy elnézem, általában könnyed séta mellett betérnek egy-egy szórakozóhelyre, valamit szürcsölgetnek, aminek köszönhetően a hajnali 2 órai zárásidő kitolódhat, majd továbbállnak a következő ingyen italra, s közben nincs idejük dolgukat végezni. Ha kell, járőrözzön 10 pár rendőr a hétvégi dömping idején, ha kell, a rakoncátlan ifjakat zabolázzák meg, mert az még sincs rendben, hogy 26 évesen, csaknem felnőtt fejjel nem merek már megindulni szeretett városomba, mert folytonosan attól kell tartanom, hogy valaki megtámad, valakiknek gondjuk támad a nyelvvel, amit beszélek, a ruhával, ami rajtam van, azzal, hogy egyedül sétálok az utcán, vagy csak úgy egyszerűen nem tudnak magukkal mit kezdeni, és az erőszakban találják meg maguknak az „értelmes” szórakozás kulcsát.

(Magyar Szó, 2008. július 21., Török Arnold)
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5949310

Online