Mit üzennek az újvidéki falfirkák? Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2005. november 26.

Mit üzennek az újvidéki falfirkák?

Újvidék belvárosában, a Futaki utca egy csendes mellékutcájában, közvetlenül a katolikus és a zsidó temető tőszomszédságában található egy romos épület, amelynek valamikor Egység volt a neve. Patinás múltját a romhalmazon kívül nem tanúsítja semmi, nincs rajta semmiféle tábla sem. Az épület az enyészeté lett.         

Az ablakok kitépve, a parketta felszaggatva, a falakról lehullott a vakolat, az egykor gazdagon mintázott mennyezetet már csak penésznyomok "díszítik". Arra utaló jel sem található, hogy a két világháború között a saját erejükből emelték fel az épületet azok az újvidéki magyar polgárok, akik a városalapítók leszármazottai voltak. Ugyanazon polgárság gyermekeiről van szó, akik még Trianon előtt kérelmezték Újvidéken a magyar gimnázium létrehozását, de a budapesti kormánytól nem kaptak rá engedélyt.

Jelenleg a város tulajdonában lévő romos épület egykori dísztermének falán, évek óta egymás mellett két felirat „díszeleg”. Az egyik a „magyar fasisztákat” szidalmazza, a másik pedig fenyegető antiszemita üzenetet tartalmaz. Az épület környezetének és a történetének ismeretében a két jelszó egymásba olvad, és ekképpen hordoz félreérthetetlen jelentést. A magyar antiszemiták legnagyobb megrökönyödésére a kisebbséget kiegyenlítik a zsidókkal, a zsidókat pedig a kisebbséggel.

A két felirat, éppen így együtt, megindokolja azt, ami a szerbiai posztkommunista kapitalizmusban történik, s ami a vesztett háborúk utáni országban elementáris erővel tör fel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen és hasonló falfirkák hatására az etnikai incidensek száma egyenes arányban növekszik, míg Szerbia mindinkább jobbra tolódik. Ebben a folyamatban az antiszemitizmus jelenti annak az eszmének a magvát is, amely a kisebbségellenesség, illetve a magyarellenesség formáját ölti magára. Milošević idején az állam ellenőrizte ennek mértékét és súlyát, s azt is, hogy milyen formában jelenítheti meg magát a nyilvánosság előtt. Milošević bukása után ezt a szerepet a társadalom vette át, az állami eszmék kivonultak az utcára, s többé nem felülről, hanem alulról irányítják őket.

2000, vagyis Milošević bukása után a fiatal nemzedék rokonszenve majdnem teljes egészében jobbra fordult. A közvélemény-kutató intézetek szerint Šešelj pártjának, a Szerb Radikális Pártnak a robbanásszerű népszerűségét – ma Szerbiában ez a legnagyobb párt – éppen a háborúban felnövekedett fiatal nemzedékek értékválságának köszönheti. 2000 után tehát egyre-másra jöttek létre a fiatalokat toborzó jobboldali és szélsőjobboldali civil szervezetek, amelyeknek az eszmei mintaképe a két háború közötti szerb antiszemitizmus ideológusa, Nikolaj Velimirović püspök lett, akit időközben a szerb pravoszláv egyház szentté nyilvánított. Ezzel párhuzamosan, még Đinđić kormányfő idejében, bevezették az iskolákban a hitoktatást, amelyet a tanügyi szerveknek nincs jogukban ellenőrizni, sőt még arra sincs felhatalmazásuk, hogy betekintsenek programjába, aminek következtében a pravoszláv egyház állami befolyása tovább erősödött, olyannyira, hogy több liberális szellemű belgrádi civil szervezet nyilvánosan feltette a kérdést: vajon Szerbia szekuláris államnak tekinthető-e még? Mindebből logikusan következik, hogy a közelmúltban Szerbia parlamentje – Boris Tadić Demokrata Pártja is - egyhangúlag megszavazta Draža Mihajlović csetnikmozgalmának rehabilitálását, annak ellenére, hogy e mozgalom – tervezete szerint – a második világháború után megteremti a „homogén Szerbiát”, amelyben nem élnek kisebbségek. Ugyanezen tervezet szerint őket „békésen” kitelepítették volna, s cserébe befogadták volna a más, főleg a szomszédos országokban élő szerbeket. A csetnikmozgalom tervei szerint magukkal hozták volna Baja városát is.

A velimirovići eszmékre és a mihajlovići politikára esküvő új szerb jobboldal, avagy a „demokratikus nacionalisták”, ahogyan magukat nevezik, természetesen erélyesen tiltakoznak az ellen, hogy nacionalistának vagy antiszemitának nevezzék őket. Ők, ahogy mondják, csak a szerb nemzeteszmét romboló idegenszerűség, illetve az idegenszívűség ellen harcolnak, s védeni kívánják a „szerves szerb nemzettudatot” a „felvizezett szerbekkel” szemben. Idegeneknek számítanak továbbá a nem alkalmazkodó, illetve nem lojális zsidók, a magyarok, a bosnyákok, a horvátok stb.

Ebben az értelemben az újvidéki Egység falán levő két falfirka az új szerb jobboldal manifesztuma. Hogy ennek hatása mikor kezd el lanyhulni, az természetesen nem attól függ, hogy a rendőrség elkap-e néhány piktort, vagy pedig a kormányfő kialkuszik-e néhány kisebbségi politikussal, hanem attól, hogy Szerbia mikor áll meg a jobbra csúszás lejtőjén, illetve, hogy a szerb jobboldal mikor lesz képes egy európai önkorlátozó metamorfózisra.

A falfeliratok tanúsága szerint a napi politikán túlmutató jelenségről van szó, amelyre nemcsak napi politikai, hanem mielőbb kulturális és távlati szellemi választ kell találni. A politikusok taktikai diskurzusa meddőnek bizonyul. Szerb részről is, de a magyarról is. Mint ahogy nem elegendő az antiszemitizmus megfékezését azzal elnapolni, hogy ki kell várni, míg Szerbia belép az Európai Unióba, ugyanúgy abszurd lenne a magyar kisebbség bajainak átfogó orvoslását azzal az úgymond liberális politikai szlogennel elodázni, hogy helyzetét majd az EU megoldja. Mert egyazon éremnek két oldaláról van szó.

Már csak az a kérdés, hogy hány érem létezik. Az egész posztkommunista régióban ugyanis a jobboldal bizonyos áramlatainak megvannak a saját "kedvenc" antiszemitái és kisebbségellenes szélsőségesei is, akikkel természetesen nem száll vitába. Ez kiderül a szerb jobboldal magatartásából is, amikor a szélsőségek elleni társadalmi akció helyett megelégszik azzal az állítással, hogy inkább apró, nem is annyira etnikai jellegű kocsmai verekedésekről van szó. Akárcsak a magyar jobboldal, amely egyrészt védi a határon túli magyar kisebbségeket, de elfogadja azt az eszmerendszert, amelynek a nevében üldözik a kisebbségeket. Hogy ez a kettő nem kompatibilis, legékesebben a romokban lévő újvidéki Egység épület dísztermének falára pingált jelszavak bizonyítják. Nem véletlen tehát, hogy az új szerb jobboldal egyes képviselői mélységesen igazat adnak a magyar antiszemitáknak, s csak azt nem értik, hogy miért következetlenek, amikor (egyébként jogosan) a határon túlra vetik aggódó tekintetüket. (Végel László, Népszabadság, 2005. november 26. Forrás: HTMH, REGGELI SAJTÓFIGYELŐ. 2005. november 26., Árgus)

 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5971145

Online