A vajdasági magyarverésekrõl Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2005. november 16.

A vajdasági magyarverésekről

(Háttéranyag egy tanácskozásra)

Az elmúlt hónapok során Magyarország Európa Uniós képviselőinek összehangolt és ki­tartó munkája eredményeként a hazai és a nemzetközi érdeklődés középpontjába került a vajdasági magyarverések kérdése, s mint tudjuk, emiatt Szerbia az Európai Unió részéről határozott figyel­meztetésben részesült. A szerb állami szervek -- noha a szerbiai közvélemény előtt mindezt igye­keznek elbagatellizálni --, valójában komolyan vették a figyelmeztetéseket, s fellépésük eredmé­nyeként a magyarellenes tevékenység intenzitása gyöngülni látszik. Már önmagában ez a tény is közvetett bizonyítékul szolgál arra, hogy elsősorban és mindenekfölött a szerb állam magatartásától függ, vajon hagyják-e eszkalálódni a magyarok elleni atrocitásokat, vagy takaréklángon tartják őket rosszabb időkre.

A magyarok elleni agresszív fellépés nem a közelmúltban kezdődött a Délvidéken, hanem jóval korábban, lényegében a szerb királyi hadsereg megjelenésével e tájon 1918. novemberében. Nagyobb ívű történelmi áttekintésre most nincs módunk, de annyit bátran elmondhatunk, hogy Tito partizánjainak 1944 év végi hatalomátvételével a magyar nemzeti kisebbség helyzete még a királyi Jugoszláviával összevetve is látványosan romlott. Legkevesebb húszezer magyar férfi veszett áldo­zatául a délvidéki megtorlásoknak (vannak, akik ezt a számot negyvenezerre becsülik), a férfiakat munkatáborokba hurcolták, igen sok településen még a magyar asszonyokat-lányokat is ingyenes rabszolgamunkára osztották be szerb nagygazdákhoz, vagy Boszniából frissen ideköltöztetett tele­pesekhez. Később a nyílt terror enyhült, s a Sztálinnal szembefordult Tito országa fennmaradása érdekében bizonyos mértékű nemzetiségi kirakatpolitikába kezdett. Nyíltan nem volt szabad már üldözni a magyarokat, a látens kisebbségellenesség azonban mindvégig jelen volt az államéletben és a közigazgatásban éppúgy, mint a szerb társadalom egy jelentős részében is. Mindez Jugoszlávia felbomlási folyamatával párhuzamosan fokozatosan erősödött. Milosevity hatalomra kerülését kö­vetően néhány év alatt tizenhét olyan törvényt hoztak, melyekkel kisebbségi jogokat csorbítottak meg, a korábbi évtizedek ún. szerzett jogait felszámolták, s megszüntették azt a gyakorlatot, amelynek alapján a részarányosság elvének figyelembe vételével kisebbségeket, így magyarokat is megfelelő számban alkalmaztak az állam- és közigazgatásban valamint az állami, társadalmi tulaj­donú vállalatokban, üzemekben. A bírói testületeket és a rendőrség állományát megtisztították a magyaroktól, ugyanakkor tömegesen kényszrítették a délszlávok egymás ellen vívott háborújába a hadra fogható magyar fiatalokat. A háborús években – éppen azért, mert a szerb államnak szük­sége volt a magyar ágyútöltelékekre – lényegében számottevő magyarellenes atrocitásra nem ke­rült sor. A rendőrség, ha akarta, meg tudta akadályozni még a sovinizmus spontán dühkitöréseit is. Hogy nem mindig akarta, azt jól példázzák az 1995 kora őszi erőszakos házfoglalások a szerb ál­lam részéről tudatosan a Vajdaságba irányított boszniai, hercegovinai és krajinai menekültek részé­ről Szilágyiban, Bácskertesen, Apatinban, de más településeken is. A magyarok túszhelyzetben tartását viszont a hadsereg és a rendőrség legtöbbször együttes erővel és nyíltan vállalt eszközökkel is el tudta végezni. E taktika látványosan megváltozott 1999-ben. Jellemző, hogy alapvetően nem a NATO-bombázások heteiben, hanem a szerb kapitulációt követően, tehát az esztendő második fe­lében. Ezekben a hónapokban látványos gyorsasággal harapózott el a magyarellenesség szerte a Délvidéken: magyarok megverése, életveszélyes fenyegetése, kirablása, temetők és kulturális in­tézmények meggyalázása egyaránt napirenden vannak. Ekkoriban a délvidéki magyar pártok közül még egyedül a Vajdasági Magyar Demokrata Párt emeli fel tiltakozó szavát, s összegyűjtött adatait eljuttatja többek között a Magyar Köztársaság diplomáciájának is.

2000 októberében látványos politikai félfordulat következett be Szerbiában, noha a hatalmi struktúrák lényegében semmit sem változtak. A magyarverések mintegy másfél éven át lényegében mérséklődtek, noha teljesen ekkoriban sem szűntek meg. Đinđić miniszterelnök erőszakos halálát követően rendkívüli állapotot vezettek be Szerbiában, amely több hónapig tartott. Ennek feloldásá­val szinte egyidőben indulnak akcióba a különféle nacionalista huligánbandák is, hogy miért ez az időbeli összefüggés, arra még keressük a választ. Az új helyzet egyik specifikuma az volt, hogy míg egyfelől a szerb bűnüldöző szervek a maguk lagymatag viselkedésével további tettekre ser­kentették a huligánokat,  a temetőrombolókat és a magyarok kiirtására felszólító több száz falfelirat kiagyalóit és felpingálóit, ugyanakkor másfelől Kasza József VMSZ-elnök a magyarellenes atroci­tások megakadályozása ügyében semmit sem tevő szerb kormány élén foglalt helyett helyettesi minőségben. Az ebből következő erkölcsi és politikai dilemmát úgy oldotta meg, hogy „bölcsen” hallgatott. Szinte csak akkor szólalt meg, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy kormánya politikája a soron következő választásokon vesztésre áll. Mondani sem kell, hogy ez a tétovázás súlyos kö­vetkezményekkel járt, és jó néhány betört fejet, törött bordát és ledöntött síremléket meg lehetett volna takarítani gyorsabb és hatékonyabb fellépéssel, hiszen a kormányzati pozíció ezt lehetővé tette volna.

Úgy tűnik, a magyarverések problémája szoros összefüggésben van Szerbia Koszovó-poli­tikájával. Abban az intenzív és összetett alkudozási folyamatban, amit Belgrád folytat a nyugati hatalmakkal, de mindenekelőtt az USA-val és az Európai Unióval, Szerbia számára adott pillanat­ban a délvidéki magyarok mindig kapóra jöhetnek, mint a zsarolás instrumentumai. Ugyanakkor Szerbia attól is fél, hogy e nagy nemzetközi játszmában hosszú távon akár Vajdaságot is elveszít­heti: a magyarok megfélemlítése, a viszonylag kis intenzitású, államilag tolerált atrocitások által valójában figyelmeztetés kíván lenni, hogy szerb részről még korántsem merítették ki az erőszak teljes arzenálját. Az eddiginél erőteljesebb magyarellenes atrocitások azonban ennek ellenére nem várhatók. Természetesen egy-két súlyosabb kilengés még előfordulhat, de Szerbia már eljutott a falig. Mostmár arra van szükség, hogy innen fokozatos visszahátrálásra serkentsük. Vissza, a jog­államiság területére. Ehhez viszont nélkülözhetetlen, hogy Magyarország az eddiginél is nagyobb figyelemmel kísérje a délvidéki magyarok sorsát, s kiálljon autonómiatörekvéseink mellett. Most, amikor a szerb kormány a koszovói szerb kisebbség védelmében lényegében a mi általunk megfo­galmazott perszonális autonómiamodellt kínálja megoldásul, botorság volna ettől kevesebbel beér­nünk, és megbocsáthatatlan történelmi hibát követünk el, ha most, amikor eljött az ideje, nem kí­sérlünk meg mindent annak érdekében, hogy a koszovói szerbekével párhuzamosan létre jöjjön a délvidéki magyarok igazi önkormányzatisága is. Ehhez pedig az szükséges, hogy a magyar diplo­mácia a koszovói kérdés nemzetközi rendezése kapcsán rámutasson a vajdasági magyarok hason­lóképpen nyílt és rendezetlen helyzetére, és szembeszálljon a kettős mércék alkalmazásával.

Csorba Béla

(VMDP, HÍRLEVÉL, III. évf. 138. szám, 2005. november 16., Árgus)

 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 4881476

Online