Vasrúddal a szomszédra Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2003. jlius 29.

Magyar Szó, 2003. augusztus 9.,10.

Vasrúddal a szomszédra 

A fenyegetés az fenyegetés

Egy klisai magyar család viszontagságai

A tenyérnyi kertek, a fák igazi felüdülést jelentenek a külváros lakóinak a rekkenő hőségben, gondoljuk, miközben Újvidéken, a Klisán befordulunk a Petar Dobrović utcába. Első látásra békésnek és kellemesnek tűnik a környék. Még a vasárnapi, nejlonpiaci látogató olykori „türelmetlenségei, hangoskodásai” sem okoznak különösebb kellemetlenséget, mondják az utcabeliek. Ha viszont a mindennapok hoznak a felszínre valamilyen problémát, megpróbálják mindjárt megoldani. Mint minden házban, utcában, itt is van ilyen. Hol az egyik szomszéd parkolja úgy a gépkocsiját néha, hogy mellette már alig, vagy egyáltalán nem fér el a szemétkihordó teherautó, hol a másikat kell figyelmeztetni, hogy a kicsöpögő gázolaj környezetszennyező. Végtére is az utca mindenkié, meg a gyerekek is ott játszanak... De az, ami július 24-én történt, már komolyan megbolygatta az utca lakóinak a közérzetét. Jóllehet, erről csak kevesen mertek ezúttal is nyilvánosan szólni. Biztató, hogy egy fiatal huszonéves lány tanúként is vállalta a felelősséget. Igaz, bennünket arra kért, ne említsük a nevét, és ne fényképezzük le. A rendőrségen elmondottakat azért újra elismételte lapunknak is, névtelenül:

– A kora délutáni órákban lettem figyelmes a szörnyű ordítozásra, a fenyegetőzésre. Nagyon megijedtem. Nem mertem kimenni az utcára, csak a kerítés mellől néztem, hogy ront be a szomszéd a másik utcából Tataiék udvarába. Teljesen magán kívül volt. Időközökben édesanyám felhívta Károly bácsit, hogy hívta-e már a rendőrséget. De eltartott, amíg megérkeztek. Addig minden második mondatában azt kiabálta: „Kiűzlek, kiköltöztetlek a házadból, megölöm a fiaid”, szidta a magyar anyját... Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mindez ma megtörténhet nálunk. Hiszen nem az a fontos, mi vagy, hanem, hogy ember légy! Csak azért sértegetni valakit, mert magyar, hát hol élünk mi?

Az előzményekről Tatai Károly, immár nyugalmazott gimnáziumi tanár a következőket mondta:

– A szüleim kezdték újjáépíteni a '60-as években a családi házunkat. 1981-ben már én építettem tovább. Akkoriban ez volt az első emeletes ház az utcában. Talán emiatt néztek rám egyesek ferde szemmel, mert feljelentettek akkoriban, hogy a sóder az utcán áll... A rendőrség a rendje-módja szerint ki is jött helyszínelni... Most több mint 20 évvel később megint a rendfenntartók föllépésére szorulunk, csak egészen másképpen. Az történt ugyanis, hogy a hátsó szomszédom, Dragoslav és fia, Aca Todorović, a Csenej utcából két évvel ezelőtt új ház építésébe kezdett, engedély nélkül, a szülői ház telkén. Az alapok lerakása és egy év letiltás után tavaly folytatta a munkálatokat. Az még hagyján, hogy a ház végfalát pontosan a mezsgyére (a szabályok szerint köteles lett volna 60 cm-el beljebb tenni) építette, de négy ablakot is nyitott az udvarunk felé. Újabban pedig emeletet kezdett rá húzni. Eleinte még azt mondtam neki, hogy nem érdekel, mit csinál, csak ne nyisson ablakot mifelénk. Amikor láttam, hogy nem tartja magát a megbeszéléshez, elmentem a városi felügyelőségre és feljelentettem. Ezt követően utólag engedélyt kapott, de mellékhelyiségre, nem lakóépületre! Ettől függetlenül tovább építkezett, meg zsörtölődött, hogy az engedély pénzébe került. Néhány napig „csetnikzenét” hallgatott az egész környék. Ez egy másik történet. Noha megfelelő papírok nélkül dolgozott továbbra is, mégsem volt különösebb probléma közöttünk egészen mostanáig. Az emelet megkezdésekor mérgesedett el a viszony közöttünk, mivel ismét feljelentést kellett tennem a felügyelőségnél.

A Tatai családban emlékezetes lesz július 24-e. A fiatalabbik fiú születésnapjára készülődtek, amikor a felügyelők megérkeztek. Dragoslav és fia, Aca Todorović erre nagyon felbőszültek, kiabáltak és egyre szólítgatták: „Ej, Madjar!” (Hej, magyar!) igyekeztem lélekben felkészülni, éreztem, itt baj lesz. Még az apjától, vagyis a fiú nagyapjától (akivel jó viszonyban voltunk) tudtam, hogy van fegyverük. Először a fiú, Aca kezdte becsmérelni, rágalmazni a feleségemet, nyomdafestéket nem tűrő, trágár szavakkal illette, mert rendszeresen jár rekreációra, ő ezt k... minősítette. Mivel én szívbeteg vagyok, még hozzátette, küldjem át hozzá a feleségemet, majd megmutatja, hogy b... a szerb. így kezdődött az egész. Megkérdeztem ugyan, miért sérteget, mit akar egyáltalán? Erre ő a magyar felmenőimet szidalmazta, majd a fiaim kiirtásával, az egész családom kiűzésével fenyegetett. Az idősebbik fiam már befejezte Budapesten az egyetemet, leszolgálta itt a katonaságot, a fiatalabbik még ott jár egyetemre, de a nyarat itthon tölti. Most is itthon volt.

A hangos szóváltás, Todorovićék portáján és előttük, az utcán kezdődött, amikor Tatai látta, hogy a helyzet elmérgesedik, visszament a saját házába, és onnan tárcsázta a rendőrséget. Persze, ezt nem tudták a felbőszült szomszédok, és berontottak az udvarába. Nemzeti alapon tovább szidalmazták az egész családját, és megtiltották nekik, hogy a házuk előtt menjenek a közeli élelmiszerboltba. Az apa, Dragoslav, vascsővel a kezében hadonászott, és verni kezdte Tataiék kovácsoltvas kapuját.

– A szomszédok közül mindenki hallotta mi történik. A szörnyű az, hogy senki sem mert kijönni segíteni, mert olyan feldúlt állapotban volt a szomszéd. Ekkor hívtam másodszor a rendőrséget, de a harmadik hívásra is szükség volt. A másodszori hívásomkor tudtam meg, hogy időközben a szomszéd fia elment a rendőrségre, és feljelentést tett ellenem. Igyekeztem mindvégig megőrizni a hidegvéremet, mert ha én is kijövök a házból, még szomorúbban végződhetett volna minden. Az egyik pillanatban azért nagyon megijedtem. A fiatalabbik fiam kijött a házból, és csitítani próbálta a szomszédot. Hát ha akkor nem ütött agyon az infarktus, akkor soha sem fog. A szomszédok végül is csak segítettek, és elhúzták a felbőszült Todorovićot. De szerinte továbbra is én vagyok a bűnös, mert ő engedély nélkül kezdett építkezni. A rendőrök is azt mondták neki, ha ő tiszta lenne, ha rendben lennének a papírjai, akkor senki sem tehetne ellene semmit. Miközben jegyzőkönyvbe vették a történteket, egyre mentegetőztek a késés miatt, mondva, hogy Csenejen volt sürgős dolguk, majd távoztak. Ekkor érkezett Aca a kocsival a házunk elé, és újból kezdődött, soviniszta alapon, a szidalmazás, a kiirtással való fenyegetőzés. Így hívtam negyedszer is a rendőrséget, most jöttek is azonnal. De jött a fiú apja is, mitsem törődve a rendőrök jelenlétével, egyenesen nekem rontott. Látva a helyzet komolyságát, a rendőrök letartóztatták mindkettőjüket. Bennünket pedig felszólítottak: menjünk a rendőrségre nyilatkozatot tenni. A szomszédok közül csak a szomszédlány vállalta a tanúskodást.

A rendőrségi kihallgatás után az apát csak másnap reggel, a fiát pedig aznap este engedték szabadon. Kérdésünkre, hogy a rendőrök mennyire végezték korrektül a munkájukat, Tatai a következőket mondta:

– A fiú ittasan vezetett, de a jogosítványát mégsem vették el tőle... A feljelentés és a helyszínelés szövegét a kérésünk ellenére sem láthattuk, alá sem írtunk semmit. Kérdés, hogy bekerült-e egyáltalán a jegyzőkönyvbe, hogy soviniszta kilengésről volt szó, vagy egyszerűen csak rendbontásról, randalírozásról. Igaz, meghagyták, azonnal szóljak, ha hasonló eset történik, vagy ha bírósági ügy lesz a dologból, akkor hivatalosan küldik el a jegyzőkönyvet a bíróságra. Mit mondjak, a szomszéd fia azóta sem nyugszik. Továbbra is nyíltan fenyegetőzik: „Nem te rád támadunk, hanem a fiaidra, az jobban fog fájni!” Nem szeretném a fiaimat beavatni ebbe az ügybe, a szomszéd utcáját pedig egyelőre kerülöm... A hátsó, szép udvaromba sem igen megyek, pedig ott medencét szerettem volna építeni, most kezdődő nyugdíjas napjaimban. Igen kellemetlenül érzem magam; a fenyegetés, az fenyegetés. Nem gondoltam, hogy ennyire elfajul a helyzet. Ha ez továbbra is folytatódik, felmerül a kérdés: Vagy ő, vagy én!? Bánt, hogy a szomszédok nem állnak ki egyértelműen mellettünk, pedig nem tegnap óta él itt a családunk. A gond az, hogy most az egész esetet úgy éli meg a Todorović család, hogy azért kerültek összetűzésbe a törvénnyel, mert egy magyar feljelentette, és nem azért, mert nem tisztelték az engedélyben leírt tételeket! És továbbra is úgy vélik, ha elűznek a környezetükből bennünket (a magyar családot), akkor továbbra is azt csinálhatnak, amit akarnak.

Amíg a kertes családi ház udvarában üldögéltünk, átjött az egyik közvetlen szomszéd, Miloš Čenejac, Mišo bácsi meg a felesége az alig tipegő dédunokával. Most éppen a nagyi teendőket látják el, mondják némi büszkeséggel, mert az unokájuk hazalátogatott gyermekével, aki nem titkolta, hogy Kanadában ilyen nem történhet meg, vagy ha ne adj' Isten mégis, akkor bizony a rendőrség nem tétovázik. A házigazdával szinte együtt kérdezzük Mišo bácsit, hogyan élte át a történeteket, és elmondja-e nyilvánosan is? Vállalja ő, miért ne vállalná, mondta:

– A kicsivel aludtam a szobában éppen. A nagy kiabálásra, csörömpölésre ébredtem fel. Ami itt történt, csak az nem hallotta, aki nem akarta. Az elhangzott szavak számomra annyira megalázóak, övön aluliak, hogy alig tudok napirendre térni fölöttük. Azokat a vulgáris szavakat még most is hallom. Ha már valakinek az anyját szidják, vagy a feleségét k-nak nevezik, vagy megkérdőjelezik a férfiasságát, már elnézést a szókimondásért, az már nem tartozik a normális emberi kommunikációhoz. Okos emberek ezt másként csinálják. Az ilyen viselkedést nem tudom elfogadni. Főleg a nemzeti alapon történő bántalmazást. Azzal fenyegetni meg valakit, hogy elűzi a házából, mert magyar, vagy hogy megöli a fiait... Erre nincs szavam. A kicsi fölsírt mellettem, még jó, hogy itt volt, mert így fékeznem kellett magam, meg szívbeteg vagyok én is, egy nehéz operáción túl. Évtizedek óta élünk itt, együtt, semmi sem zavarta eddig különösebben meg mindennapjainkat... Visszagondolva, ha valakinek volna oka idézőjelben, természetesen „gyűlölni a magyarokat” talán nekem lenne. Édesapámra nem is emlékszem, sajkási szerb családból származom. Őt még 37–38 szerbbel együtt kivégezték a magyar fasiszták a razzia alatt. De azért, nem fogom gyűlölni a magyarokat, Károly szomszédot sem, nem ő ölte meg az apámat. Ezen én túltettem magam, megbékéltem a sorssal. Normális emberként kell élnünk tovább, és békére kell nevelnünk a gyermekeinket is. Az unokám egészen kiborult történtek hallatán. Kanadában senki sem szidhatná kénye-kedve szerint valakinek a magyar anyját... (STANYÓ TÓTH Gizella, Magyar Szó, 2003. augusztus 9.,10., 8. és 9. oldal és Vasrúddal a szomszédra, Magyar Szó, 2003. július 29., 5. oldal, Árgus)

Utolsó frissítés ( 2008. prilis 22. )
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5754078

Online