Játsszon Mátyás királyt! Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2011. december 14.

Játsszon Mátyás királyt!

„Bármikor igazat mondtam,
csak röhögtek rajtam.
Ideje már valamit összezagyválnom,
hogy végre – komolyan vegyenek.”
(Szűcs Imre: Fintor)

A KÉRDÉS: Mikor és hol éri jogsértés a vajdasági magyarokat a hivatalos nyelvhasználat során?
A VÁLASZ: Mindig és mindenütt.

Ez lehetne a legegyszerűbb megfogalmazás. Legalábbis szerintem. Csakhogy e költői kérdés nem tőlem, hanem a Magyar Nemzeti Tanács nyelvhasználati bizottságának tanácsosától származik. Ha emlékezetem nem csal, éppen egy rádióműsorban hangzott el valamikor a nyár folyamán. Egészen pontosan: nem is kérdésfelvetés volt ez, sokkal inkább megállapítás. Mivel imígyen hangzott: „Nem tudjuk, hogy mikor történik jogsértés.” Akkor nyomatékosítok. Szinte szüntelenül. Szinte szakadatlanul. Voltaképpen vég nélkül. És ez bizony nagyon-nagyon messzire mutat.
Egyáltalán nem értek a jogi szakszövegek nyaktekergetéséhez, a „ha így akarom, így van, ha meg úgy akarom, úgy van”-féle értelmezéséhez, és ilyen fejtegetésekbe még véletlenül sincs is szándékomban belebonyolódni és beleveszni. Mint ahogyan nyilván azt sem az én tisztem megítélni, hogy a nyelvhasználatunk terén mikor történik jogsértés, és mikor nem. Afelől viszont bőséggel informálódhattam az elmúlt néhány hónapban, hogy például olyan szabadkai intézményekben és olyan ügyfélszolgálatok esetében, amelyek háza táján naponta akár több száz ember is megfordul, az alkalmazottak egyáltalán nem beszélik a magyar nyelvet. Pedig nagyon is illenék. Az ilyen, a „még csak nem is töri a magyar nyelvet” kategóriába lehetett sorolni például a szabadkai kórház portását, akinek a bejáratot elzáró sorompó szüntelen le-és fölemelgetése mellett, nyilvánvalóan a betegek és a látogatóba érkezők útbaigazítása is a napi rutinteendőihez tartozik. Bizonyára nem lenne érdemes most azt találgatni, hogy azok közül, akik csak egyetlen nap leforgása alatt belépnek a kórház útvesztőjébe, hányan is lehetnek olyanok, akik csak igen gyatrán, vagy egyáltalán nem is beszélik a szerb nyelvet. És ez a számukra milyen kellemetlenséget, bosszúságot okoz. Sőt: igen nagy valószínűség szerint, ők sem kizárólag csak egynyelvű portással találkoznak, hanem egynyelvű orvossal és egynyelvű nővérrel is. Aztán: a Városházától épp csak egy hajításnyira lévő komor/morcos/mogorva intézményben – amely a polgárok egészségügyi biztosításával kapcsolatos ügyeket bonyolítja – az elmúlt tizenöt évben jobbára olyan ügyintézők csücsültek az üvegfal túloldalán, akik számára meglehetősen furcsán és idegenül cseng a magyar nyelv. Továbbá: a Szociális Munkaközpont négy jogásza közül egyetlenegy sem ismerte a mi csodaszép anyanyelvünket. Olyannyira nem, hogy amikor történetesen meg kellett szövegezniük egy (a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges) dokumentumot a Szabadkai Magyar Főkonzulátus kérésére – az ügyfél külön jelezte óhaját, hogy amennyiben lehetséges, magyar nyelven állítsák ki --, akkor azt „természetesen” szerb nyelven fogalmazták meg és „magától értetődően” cirillírással készítették. A Szerbiai Adóhivatal szabadkai Fiókintézetében is csupán egyetlenegy alkalmazott volt képes az ügyfelekkel a saját anyanyelvükön kommunikálni. Márpedig az ottani üvegfalak előtt általában számtalan olyan (idősebb) ügyfél (is) sorakozik, aki a város pereméről, vagy éppen valamelyik magyarlakta faluból érkezik, és igencsak hadilábon áll a szerb nyelvvel.

„Na jó, majd holnap,
amikor tán nagyobb
becse lesz a szónak…”
(Szűcs Imre: Hetvenkedők)

Szabadkán a Községi Képviselő-testület éppen tíz évvel ezelőtt (2001. december 20-ai ülésén) hozta meg azt a döntését, amely szerint a község területén a szerb mellett a magyar és a horvát nyelv is hivatalos nyelvnek számít, és a másik kettővel teljes mértékben egyenrangú. Kilenc évvel ezelőtt még teljes gőzzel üzemelt az új városháza hetedik emeletén az észak-bácskai körzet panaszirodája, amely igen sokat tett annak érdekében, hogy ez az intézkedés a gyakorlatban, a mindennapi ügyintézés során valamiképpen meg is valósuljon. Nikola Perušić újságíró nagy-nagy szakértelemmel vezette az irodát, és általában igen alapos munkát végzett. Alighanem éppen ez is volt a baj(a), mert a „túlbuzgó” hivatalt igen gyorsan felszámolták. Nikola – az idő tájt – úgyszólván teljes állapotfelmérést végzett az ügyfelekkel dolgozó intézmények körében. Nem volt rest felkeresni az áramszolgáltató, a vízművek, a távhőszolgáltató, az adóhivatal, a különféle felügyelőségek ügyfélszolgálatát, hogy a helyszínen győződhessen meg a magyar és a horvát nyelvnek az egyenrangú használatáról. Összesen 114 intézményt, irodát, „salterszolgálatot” keresett fel. Ott legelőször is azt ellenőrizte, hogy az intézmény nevét feltüntették-e, kiírták-e mindhárom hivatalos nyelven. Mellette szerepel-e magának az ügyintézőnek a neve, és az ügyfélfogadás ideje. Kérdezősködött az ügyintézők nyelvtudása felől, és lajstromba vette azt, hogy hány ügyfél álldogál éppen akkor a sorban, és körülbelül mennyi ideig kell várakozniuk. Az észrevételeket feljegyezte, tapasztalásaihoz megjegyzéseket fűzött, sőt javaslatokat is tett, s mindezt továbbította a Tartományi Kisebbségügyi Titkárságnak.
Azóta sok-sok nap elmúlt. Kilenc év. De nagyobb becse lett-e azóta a szónak? Nem hinném.

„— Ej, te csörfös Katóka,
Kergessen meg a róka…”
(Szűcs Imre: Katóka és Macóka)

Az MNT hivatalos nyelvhasználattal megbízott tanácsosa szerint, ha azt éppen nem is lehet olyan hajszálpontosan tudni, hogy hol és mikor történik jogsértés e téren – amint azt nyilatkozta --, de az egykori panasziroda vezetőjének a példáját csak lehetne mostanság is követni. Valamiféleképpen. Már csak a két feltérképezett állapot összevetése miatt is érdekes, érdemes és tanulságos lenne. Villámgyorsan kiderülne, mekkora visszalépés történt az elmúlt tíz év alatt csak Észak-Bácska területén a magyar és a horvát nyelv hivatalos használatának a terén.
Ha esetleg az MNT tanácsosa mégis csak elvetné Nikola módszerét, és netán úgy vélekedne, hogy az ilyen felderítő utak során nagyon is kilógna az árulkodó lóláb, arra az esetre esetleg a csavaros észjárású Mátyás királyunk jól bevált praktikáját tudnám a figyelmébe ajánlani. A néhai igazságos királyról úgy tartja a hagyomány, hogy időnként bizony álruhába rejtőzve járta keresztül-kasul az országát, hogy meggyőződhessen a valódi állapotokról. Szigorúan inkognitóban. Öltsön hát ő is álruhát, és játsszon Mátyás királyt! Egy próbá(lkozás)t csak megér! Neeem? De én nemigen javallanám a tipikus városi úri hölgy-formát. Ne bújjék csupa-csupa szőrbe, bőrbe, negyedkilónyi arcfesték és ugyanannyi aranyékszer mögé! Helyette inkább olyan kimondottan falusias, töpörödött, toprongyos öreganyókára vegye a figurát! Hozzávaló kellékek: a jellegzetes, fekete, rojtos vállkendő, az ugyancsak sötét színű fejkendő, a fekete gombos posztómamusz és a kopottas gamósbot. A mesékből, a legendákból úgy tudjuk, hogy Mátyás király országlása meglehetősen sikeres vállalkozás volt. Ha az MNT tanácsosának ilyenfajta kolumbuszozása, zónázása is beválik, akkor máris nyert ügyünk van.

(Vajdaság Ma, Szabó Angéla)

Utolsó frissítés ( 2011. december 14. )
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5312111

Online