A LSV egyik kezével mos, a másikkal mocskol Nyomtatás E-mail
Írta: admin   
2011. szeptember 30.

A LSV egyik kezével mos, a másikkal mocskol

Húsz évvel ezelőtt, még ha nem is értettem vele mindenben egyet, karakán embernek tartottam Nenad Čanakot, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga első emberét. Olyannyira, hogy legalább három háborúellenes demonstrációjához a VMDK temerini elnökeként én szerveztem meg a tömegerőt, merthogy Čanak akkoriban igazán kevés újvidéki támogatóra számíthatott. Amikor a frontra vitték, a történelmi VMDK emberi jogi bizottsága nevében én írtam alá a kérést Magyarország akkori miniszterelnökéhez, hogy külföldi kapcsolatai révén tegyen meg mindent az LSV elnökének kiszabadítása érdekében. Ekkor ért az első csalódás, akárcsak a háborúellenes mozgalom tagjainak többségét is. A korábban oly bátornak tűnő Čanak, aki 1990-ben a temerini ifjúsági otthonban még igen nagy tapsot söpört be (bár pártbelépési nyilatkozatot csak egyetlen egyet), amikor kijelentette, hogy Miloševićtyel nem hajlandó tárgyalni, csak a tűzszünetről, nos, ez az ember már az első próbatétel során magára öltötte az angyalbőrt. Később azzal tette magát hírhedtté, hogy szeparatizmusnak minősítette a magyarok autonómiatörekvéseit, s Tisza menti választási körútjai során igyekezett minél több magyart behálózni. Demagógiája, mellyel felcsillantotta a reményt, hogy ha hatalomra kerül, Vajdaság akár köztársság is lehet, egy-két évig sok jóhiszemű magyar szavazót megtévesztett. Amikor viszont tényleg hatalomra került a tartományban, nem csak a köztársasági státust nem emlegette többet, de a Vajdaság önállóságának kérdésében is megelégedett a morzsákkal.
Vagyis Čanak valójában a legtöbbször „őfelsége ellenzékének” szerepét játszotta, egyik igazi szerepe a magyar autonómia esélyeinek gyöngítése volt és maradt – hosszú ideig.
Az álarcok Čanakról mára végleg lehullottak. Amíg újvidéki vezető emberei a minap – nem utolsó sorban az olcsó propaganda jegyében – azzal foglalatoskodtak, hogy lemossák Újvidék város összefirkált névtábláját, vezérük éppen egy kis magyarellenes mocskolódással volt elfoglalva, demagóg módon lényegében úgy állítva be a dolgokat, mintha minden 1944-es magyar áldozat bűnös volna a ’42-es hideg napokért, s mintha Magyarország (s ezáltal közvetve Európa) a fasisztákat védené, amikor a szerb restitúciós törvény miatt a vajdasági magyarokkal szembeni kollektív bűnösség elvének feltámasztását kifogásolja. Čanak éppúgy tudja, mint mindenki más a Vajdaságban, hogy a kivégzett magyarok jelentős része nem követett el háborús bűnt, megölésük s hozzátartozóik vagyoni kisemmizése éppen olyan galád tett volt, mint amit korábban a szerbek és a zsidók ellen elkövettek. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ellentétben a sokat gyalázott Horthy-rendszerrel, amely legalább a jogállamiság látszatára ügyelt, és még a világháború idején bíróság elé citálta a tetteseket és kártalanította az áldozatokat, a magyarok (és németek) elleni partizán háborús bűnökért Belgrád mindmáig még csak annyit sem mondott, „pardon!”. Amit pedig jogosan vár el mind mind Európa, mind Magyarország, de legfőképp a vajdasági magyarság. Még akkor is, ha Čanak azzal fenyegetőzik, hogy Szerbia, ha kell, inkább válassza Koszovót, mint a „fasisztákat” támogató Európát.
Szerintem viszont ez a választás már néhányszor megtörtént az utóbbi húsz évben, s minden alkalommal súlyos kudarc és nemzetközi orron verés követte, ugyanis történelmi hazugságra építve nem lehet jó nemzetpolitikát folytatni. Csodálom, hogy erre sem Čanak, sem a pártja a megannyi történelmi lecke után még mindig nem jött rá, és akkor kezdi ütni a nacionalista nagydobot, amikor azon a kecskebőr már több helyen javíthatatlanul megrepedt.

(Vajdaság Ma, Csorba Béla)

Utolsó frissítés ( 2011. oktber 01. )
 
< Előző   Következő >

Számláló

Látogatók: 5783992

Online